A 2001-ben készült demó alapján már jó magasan volt a mérce a Trinity újabb felvételeivel kapcsolatban nálam, hiszen egy nagyszerű zenekar remek számai után csak jót, vagy még jobbat vártam.
Nem kellett csalódnom.
Az első anyagon erős ELP hatás volt érezhető, ami a mostani nótákról már kevéssé mondható el, sokkal összetettebb lett a Trinity stílusa. Ami belépett a képbe: Yes, King Crimson, korai Genesis, Jethro Tull - vagy inkább merném még a Mini újabb dolgait említeni, meg esetleg a Solaris-t - ha lehet a dalokban még több alázattal a Zene iránt. A hatások nem utánzást jelentenek, hanem valóban csak leheletnyi hatást, érintést.
Szóval a Trinity kitűnő progresszív rockzenéje mára nagyon kiforrta magát, gyönyörű, komplex és mégis élvezetes, hosszú távon hallgatható (értsd: bonyolultsága ellenére sem fárasztó!) Segesdy Marci nagyszerű dalszövegei kifinomultak és gondolkodtatóak, inkább belső élményeket feldolgozó versek, mint "csak" dalszövegek, épp ezért elég sok figyelmet igényelnek. Úgy érzem, talán kicsit kevesebb e téren több teret hagyna a zenének - még ha ezzel az egész produkció relatíve kisebb is lenne, egy ilyen "egyszerűsítés" egy adagot hozzátenne a muzsika élvezetéhez. Amivel viszont nagyon egyet tudok érteni, az a Hammond csatlakozása a hangszerekhez, mint "klasszikus" rock hangszer, olyan hangulati elem, ami örök értéket képviselve növeli a Trinity nívóját is.
Három dalból áll a demó, de a három dal majdnem 25 percet tesz ki, jó progrock hagyományokra alapozva :) nem kétperces slágercsokor, mit a zenekartól ajándékul kaptunk. Az első dal, a "Két hold" hordozza leginkább a 'Nursery Cryme' korszakos Genesis dallamszerkezetbeli érintését. Zsófi gyönyörű, kissé keleties fuvolaszólamába lép be apránként a többi hangszer, ám a fuvola végig fő dallamhordozó marad. A gitárhangzáson előtör Steve Hackett (Genesis) és Steve Howe (Yes) is, egyedi, igazi Trinity-keverékké elegyedve Tőgyi Balázs kezei alatt. Kun Krisztián dobjátéka aprólékos, részletekbe menő, de azokban nem elvesző, cinjeinek folyamatos, izgatott ciripelése, majd ellenpontozó hangsúlyai remek nyüzsgést adnak a dalnak. Balogh Zoli bőgője kidolgozott, színes, sok örömet, figyelemfelkeltő élvezetet ad, izgalmas, dallamos alapot játszik, melytől a zene komplexitása finoman meleg alátámasztást - illetve ennél jóval többet - nyer.
A második dalban, az egyszerűen csak "Ballada" címen jegyzett alkotásban csodaszép (kicsit spanyolos) akusztikus gitárral vezetnek be a nóta belső világába, megteremtve ezzel a melankolikus hangulat lényegét, sok-sok fuvolával és kevéske, pehelykönnyű dobbal, fagyott könnycseppekként megszólaló chimes-szal fűszerezve ezt a hangulatot. A harmadik dalban, a "Bolyongó"-ban - ami egyúttal a leghosszabb felvétel is a maga kereken 11 percével - igazi mesterműve a Trinity-nek, sokszínű hangulataival, szépen és végig izgalmasan egymásra épített szerkezeti részeivel, a legelvetemültebb idegbajost is könyörtelenül ellazítja és kikapcsolja, annyira vonzza a figyelmet a sok-sok finoman csillogó felület, mit ékkőként csiszolt egységben nyújt a dal.
Nem tudom, hogy a már elmondottakon kívül mit lehet hozzátenni ahhoz a nagyszerűséghez, amit a remélhetőleg nem túl sokára a Periferic gondozásában megjelenő majdani albumról bemutatott a Trinity ezen a demón. Talán csak azt, hogy hangzása nem egy demóé, jól érthetően szól minden, szépen átjön, amit (szerintem) el akartak mondani. Természetes a hangzás, nem egy agyoneffektelt, hatásvadász zene ez, hanem öt nagytehetségű fiatal kiforrott és érett alkotása, amit garantáltan hiányérzet nélkül lehoznak koncerten is. Végig nagyszerű Róna Zsófi fuvolája, aminek személy szerint nagyon örülök, hisz az első anyagon nem volt ennyi lehetősége megmutatni, mit is tud, szelíd dallamai különös, misztikus fénnyel övezik a nótákat. Krisztián mintha most sokkal megfontoltabb, nem tudok jobb szót - érettebb fejjel látna neki a dobolásnak, tökéletesen érezhető a tudása, a fantáziája, finom és aprólékos díszítéseket tett a játékába, amikkel szerintem még beljebb lopta magát a Trinity rajongóinak szívébe. Tőgyi Balázs is remek játékkal örvendeztet, a fentebb már említett hatásokból kiemelkedik egyénisége, teljesen el tud merülni a műfaj igényelte szépségben, a keze alatt kibontakozó hangok óhatatlanul mélyen ivódnak a hallgatóba. Segesdy Marci billentyűje elszakadt ugyan az ELP vonzásától, ám nem ment messzire. Amiben még változott az ő szerepe, az a Zsófi által átvett dallamokban rejlik, az első anyagon több vezérmotívum ment Marci billentyűjén, de most sem lett kisebb a szerepe, csak azt az arcot mutatja, ami kellett a Trinity egységesebbé, zeneileg érettebbé válásához, így már nem az ő vállán nyugszik a muzsika felelősségének java. Amit Hammondon művel, azzal pedig még közelebb került a szívemnek oly kedves hetvenes évek muzsikájához. Végére hagytam, de nem azért, mert ő a legkevésbé izgalmas, SŐT! Balogh Zoli hatalmas játékot produkál, akaratlanul is arra lettem figyelmes a számok sok-sok hallgatása során, hogy a fülem egyre feléje húz, azt vizslatom, hogy ő hol van, mit csinál, mennyire iszonyú jól illeszti bőgődallamait a zenébe, micsoda őserővel varázsolja a ki önálló melódiáit a vaskos húrokból, mintha csak arra született volna, hogy egy csodálatos progrock csapatban bőgőzzön!
A Trinity ötösfogata többszörösen megérett a lemezkiadásra, s már alig várom, hogy egy teljes albumot tarthassak a kezemben ettől az osztályon felüli, nagyon magas színvonalú és egyéni muzsikát játszó csapattól!

www.kethold.hu

Gyebnár Mónika