Dalszövegek (mind Segesdy Márton alkotása):

Sötéten virradt rád a Nap
Zápor
Fantázia (instrumentális)
Valaha
Kétezer év sötétség
------------------------------------------------------------

Két Hold
Ballada
A Bolyongó
------------------------------------------------------------

Jelenések könyve
Lehettél volna
Negyed négyes gyors (instrumentális)

Dalszövegek

Sötéten virradt rád a Nap

Sötéten virradt rád a Nap
Fáradtan vársz az eresz alatt
Kérges szemed mögött távoli múlt
Rossz emlékek, mind öreg és megfakult

Régi álmaid: sok poros kacat
Sötéten virradt rád a Nap
Szomorú szemed tükre az emlékezet
Vigyáz rád a magány, és fogja kezed

Ködből jöttél, soha nem voltál gyerek
Emlékeid ismerik az életet
Sötéten virradt rád a Nap
Hallgatva bámulod a tuzfalat

Indulnod kell fagyos holnap felé‚
Sóhajod zord szél szórja szét
Túl gyors a változás, rövid a pillanat
Sötéten virradt rád a Nap


Zápor

Látod, rossz a világ
Nem figyelt senki se rád
Kisszobádba bekúszó álom a fény
Ha tárod ablakod, elszökik a remény

Szélvédőn jégvirág, ezt hoztam neked
Félhomály van, mégis átlát rajtam szelíd szemed
Mosoly arcodon, és felszáll a szürke hajnali köd
Ha a kérges csendet megtöröd

Hidegen reszket az éj
Izzik az arcod, ha elér
Ha fúj a szomorú szél, fehér álom az éj
Kedvesem, ne félj

Zápor hullt a szuk utcán
Vártam rád eresz árnyékán
S nem láttam, hogy az árnyékban
Te is ott voltál

Ködből jössz, ködbe lépsz, de itt vagyok veled
Nézz rám, szemed tükrén szivárvány remeg
Könnycsepp koppan keserun arcodon, ha megbántottalak
De holnap sem maradsz magad

Hidegen reszket az éj
Izzik az arcod, ha elér
Ha fúj a szomorú szél, fehér álom az éj

Kedvesem, ne félj


Valaha

Amikor fénylő autód ablakán át rádnézek
Szemem rajtad át nem lát
-Mire gondoltál?

Amikor rádmosolygok az őszi fényben
Fájdalom ráz éjjel, ha ébren
Emlékek közt sírsz a sötétben...

Amikor nem láthatsz se tegnap, se holnap
S nem érted, hogy miért kínozlak
-Mire gondoltál?

Amikor régi fényképről visszanézek
Nem látlak, és nem remélek
-Mire gondoltál?

Valaha friss voltam, tiszta és bátor
Szuk az utca, tág a sikátor nekem
Vár a végtelen

Valaha fiatal voltál, álmodó szuz
Szép új világ új utadra uz
-Gondolsz még velem...?

S amikor rádnézek autód ablakán át
S úgy kérek tőled alamizsnát
Vár a végtelen

S amikor a világ végéről visszanézek
Meglátod, hogy intek érted
Már nem számít semmi sem


Kétezer év sötétség

A szürke barbár egy új harcra vár:
örök álmát hozza el-
Az áruló a vérdíjat kéri
De senki nem felel

Száz fegyver ont ma vért
Földre szállt sötét angyal kísért

A vándor árnyékban lépked:
Csontjába vág a dér-
Az acélpenge rozsdás hidegben éled
Hegye az áruló szivén

A szél zúg imát holtakért
Földre szállt sötét angyal kísért

A szürke barbár rossz háborúban ébred:
Rajta semmi se múlik már-
A vándor új világba téved
Szemében lüktet a neonsugár

Kétezer év mit sem ért:
Földre szállt sötét angyal kísért


Két hold

Nem kapva választ, útra kelt
Otthagyva minden furcsa jelt
S könnyu alakja ködbe búj
Hiányát hagyja otthonul
Hult helyre döbbenten meredsz
Léptének emlékképe lesz
A nesz, mi szuz avarba belefúj

Erdőben otthonába tért
Éhezte föld, amelyhez ért
S hiába sebzett rengeteg
Szomjazta gyógyító kezét
Mohák közt halkan lépeget
S többé nem osztja meg veled
Mi bántja, s örömmel mi tölti el

Forró éjbe jeges szél kavar
Izzó bokrot szaggat vad vihar
Levél közt reszket, s egyre fél
Zivatartól irgalmat remél
Mint révület kit megtalált
Szép szeme hidegkékbe vált
Nem érzi zápor nehéz illatát

Majd rájön: nincs, ami összeköt
Holnapja kétségek között
Talál rá, s újabb láthatár
Csak a kósza napsugárra vár
Míg éji órát Hold köszönt
Elszunnyad sáros fu között
S tengerről álmodik tovább

Puha gyertyafénynél férfi ír
Világot sző varázspapír
S a könyv, mibe álmodik csodát
Megtagadja őt, s minden szavát
Míg csodálkozva hátradől
Gőz remeg az alvó lány körül
S felkapja hullámok közé

Erdő helyén tenger lebeg
És teste álmos kis sziget
Látván, hogy könyve kárba vész
Írója címlapképbe néz
Vibrál a kép, közepébe nyúl
A könyvből jeges szél kifúj
S hogy többé nem érinti kéz
A földre hull...

...és a néma éjbe szánt
Ur tágul és a végtelenbe ránt
Csillagfényt beszívja s lélegez
Hold-könnyön jégvizekre evez
S felettük ott lebeg a világalkotó

Álomból visszhang nem felel
Ha rádtalál, idegenben leszel
S az éjjel, amin elhagy ép eszed
Két hold kelt föl és alszik már veled

Sós tengerillat csapja meg
Hus partra vetve nyit szemet
Tócsába pillant, visszabámul rá
Egy ismeretlen arc
Magára néz és felkiált
Tehetetlen méreg járja át
és végtelennek tunik már az éj

Fényhozó a Földre költözött
S kékszemu karcsú lánynak öltözött
Nyár volt, ruhátlan várta
Új léte első hajnalát
Mire rozsda alkony ráborul
S a tenger hangja elcsitul
Elindul sekély dunék között

Városba ér és a félelem leszáll
Az utcán, hol a kvarchomok szitál
Neonfényt beszívja, s lélegez
Füst a mélyből életet jelez
Kutatni kezdi, hogyan jutna vissza már

Álomból visszhang nem felel
Ha rádtalál, idegenben leszel
S az éjjel, amin elhervad szíved
Két hold kelt föl.

Ballada

Végül szürke folyó fölé érsz; csöndben nézed a híd
Rozsdás korlátjának dőlve a mélység titkait
Vagyonok háborúja vár
Az örvény torka mosolyog már

Kócos sápadt bőru lány ballag a part felől
Könyv kezében, kék szemében tompa könny feszül
Minden reggel itt kel át
S a víznek int jó éjszakát

A kába fény árnyékba lép
Eltuntnek hitt emlék húsodba tép

Majd eltunik az időben, mint a könny a sodró ár között
A lány megborzong, öreg kabátján cseppé olvad a köd
S az ismerős hang rátalál
Kedvesem, igaz szerelmem, hol jártál?

Sokáig vártam magamba bújva és senki sem talált
Láttam a születést, láttam titokban leselkedő halált
(De mondd) Hová értünk volna együtt mi ketten...?
Isten veled, hutlen igaz szerelmem!

S hogy karcsú árnya ködbe vész
Holnaptól új örvénybe lépsz.


A Bolyongó

Sötét volt, a legsötétebb éj
Mióta újra magadban jártál
Hideg is volt, künn sok veszély
S túl nagy a város, hogy benne megtalálnál

Kemény a föld - ezen alszol ma éjjel
Ágyad ontja bőre illatát
Nyirkos az arcod, s lázálmod éber
Hát felkelsz, hogy felkutasd nyomát

Ezüstszürke autóból aranyszőke lány néz rád
Ízetlen csókot ígér méla megvetés
De lehet, hogy csak álmos, és a higanylámpa gőzében
A smink sok de a fény túl kevés

Otthontalan asszony kér olcsó italra
És az éhes tenyérbe nyomsz kétszínu pénzt
Pár lap cserébe, és imát küld az égre
Míg továbblépsz, hogy álmod le ne késd

Kinn üvölt a város, de te túlkiáltod újra
És a vén királyok szobrai mosolyognak le rád
Komor tuzfalakról kék falfirka fénylik
S illatos köntösben vágyakozva vár
Az éjfél, hutlen szeretőd
Az éjfél, s hogy megtaláljad őt
Menj hát tovább

Egyforma arcok közt végigjártál már
Sok kábult fuszagú ünnepélyt
Vártál a parton, szétnéztél meredélyről
És koptattad a tér macskakövét

Fojtott a füstköd, elmentél világgá
És vadvirágos réten találsz csak tavaszt
S most félsz visszatérni és élettelen élni
Keseru ölelésben keresni a vigaszt

De ma úgy hiányzik mégis, mint öregnek az emlék
Mint gyógyszer a lázra s mint rabnak a kenyér
Ezerszer elátkoztad konok némaságát
- Nélküle nagyobb csend kísér

Üvegfényu utcák közt óváros ébred
És a piros padra görnyed egy szökőkút előtt
Szép ifjú szerelmed, s úgy mint valaha régen
Már szaladsz, hogy megállítsd az időt

Kinn üvölt a város, de te túlkiáltod végre
És vállához érve mosolyogsz újra rá
Riadtan összerezzen és kék tekintetében
A jéghideg emlékek üressége vár
Ahogy rádnéz, hutlen szeretőt lát
Hogy rádnéz, s hogy visszakapjad őt
Hallgasd szavát


Holdfogyatkozás

"Mondd, s ne tarts vissza, ha elmegyek:
Miért kell örökre itt legyek?
Miért vesztem el, bármit kapok
Emlékeim kiszakadt lapok -
őrültek álma vagyok talán?
Karcolt jel elfelejtett fán?
Lépés a lábnyomod nyomán, csak ennyi volnék?"

Nem kapva választ, útra kelt
Otthagyva minden furcsa jelt az utcán.


Jelenések könyve

Sűrű erdőt nevelt hajdan e táj
De elbukott harcban, s belepte a sár
Felperzselt földbe ma új mag kerül
S betondzsungel sarjad kerted körül

ősrégi utcán épül üvegből a bálvány
Hideg acéltemplomokban százezer oltár vár
Százezer áldozatra. "és a teleképekben mosolyogva
Nagy Testvér, miért kísértesz? Ne bánts!
Lehullok így is, mint korhadt törzsről a halott háncs."
Mint ködben ösvény, tunik el hirtelen
Egy szép szempár, s benne névtelen félelem
Mosolyog. Nem várja hogy válaszolj
Új élet ígéretével más vállához búj

Túl néhány szerelmen túl sok a sebhely a lelken
Ábrándos éjszakákból egyre kevesebb
Éber szürke a hajnal. Mindennap titkos harccal
Kelsz, s nyugszol: Hogyan tartsd meg? hogyan védd meg?
S ha végül elhagy, kiált a sóhaj
Várj még! Várj meg!
Várj...

Nincs üres lap, amire bármit is írj
A halál hídján nem jut hozzád a hír
Sok fény vakít, túl sok élet követ
S ha álmod sincs már, grammra utcán veszed

Rémlátomáson túl és bíbor égbolt alatt
Füst bevakolja elméd és por veszi véredet
Alvilág révébe érsz. S ha van még erőd, hogy visszanézz
Olyan ártatlan és tiszta szívvel állsz
Egy út előtt, amin nem biztos, hogy visszatalálsz


Lehettél volna

Arcomra régről emlékszel-e még?
Új zenéket szőtt a csend
Hűs tavasz-kék, kristálytiszta volt az ég
Avarszín-sápadt bőröd dereng

Mindig fáztál, nem volt, ki felmelegít
Szomjaztál régi, emberi szót
Őserdőbe vesztél, hátha felderít
Mögötted pusztulás honolt

Lehettél volna kopár sziklák közt csillogó patak
A szirten rés reped, a Föld sebéből új forrás fakad
De az örvény egyre húz és az ingoványból
Nincsen visszaút

Hol a megváltott világ? Gondolom,
Nem az tett ronccsá, aki vagy
Olvad a csontod, átenged a rácsokon
De mégsem vagy szabad

Kezeden ránc issza a vért
A közöny kérget sző köréd
De míg az arcom megkísért
Nincs vége még
Nincs véged még

Link küldés
.
Cikk nyomtatás